„A szakszervezetek úgy általában véve kiharcolták, amit ki kellett harcolniuk, elérték 150-200 évvel ezelőtti megalakulásukkor kitűzött céljaikat, és most akkor lehet már másra fókuszálni. Szolgáltatások olcsó közvetítésére, a klímaváltozásra, vagy éppen más aktuális társadalmi problémára. Hiszen a munkavállalók jogai rendben vannak, a bérek mindenhol tisztességesek, a munkáltatók partnerként és nem zsákmányként tekintenek a dolgozóikra, a szociális párbeszéd virágzik, sztrájkokra már csak gondolni sem gondol senki.” Vagy?

„Hogyan tovább szakszervezet?” címmel tartottak kerekasztal beszélgetést múlt héten Visegrádon a XII. Magyar Munkajogi Konferencián, ahol a munkavállalói érdekvédelem hazai és európai kilátásait taglalták a meghívott vendégek. A hozzászólók elsősorban akadémikusok, azaz kutatók, nem gyakorló szakszervezetisek. Kivétel Pataky Péter - az MSZOSZ volt elnöke -, aki el is mondta, részben jogosak csak az előadók által megnevezett kritikák a magyar szakszervezetek helyzetét illetően, de sok elemet másképpen lát, mint a többi felszólaló.

A legsúlyosabb melléfogás azonban sajnos nem csak itt hangzott el, hanem erősen terjedőben van egész Nyugat-Európában. Ez pedig az új utak keresésének szükségessége. 

Kun Attila, a Károli Gáspár Református Egyetem Állam- és Jogtudományi Karának tanszékvezető docense szerint a nemzetközi szakirodalom két nagy modellt nevez meg: az egyik, hogy a szakszervezetek szolgáltató funkcióját kellene erősíteni, a másik, angolszász modell szerint pedig a dinamikusan szervezkedő, civil mozgalmakkal összefogó, társadalomba kilépő aktív szakszervezeti magatartás lehet a jövő.

Szerintem pedig nagyon nem. Ez ugyanis azt jelentené, hogy a szakszervezetek úgy általában véve kiharcolták, amit ki kellett harcolniuk, elérték 150-200 évvel ezelőtti megalakulásukkor kitűzött céljaikat, és most akkor lehet már másra fókuszálni. Szolgáltatások olcsó közvetítésére, a klímaváltozásra, vagy éppen más aktuális társadalmi problémára. Hiszen a munkavállalók jogai rendben vannak, a bérek mindenhol tisztességesek, a munkáltatók partnerként és nem zsákmányként tekintenek a dolgozóikra, a szociális párbeszéd virágzik, sztrájkokra már csak gondolni sem gondol senki.

Ha valóban ez lenne a helyzet, akkor tényleg válságban volna a szakszervezeti mozgalom. De „szerencsétlenségünkre” a legutóbbi gazdasági válság óta a legfejlettebb nyugati országokban is erősen megvágták a szociális juttatásokat, a munka világát szabályozó törvényeket, a párbeszéd a felek között szinte már teljesen a múlté. És akkor a fejlődő és harmadik világ országainak munkásairól nem is beszéltem. Akik de facto rabszolgaságban élnek, a minimálbér fogalmát sem ismerik, nem hogy a tisztes bérét. És hogy mi közünk hozzájuk? Nos, csak annyi, hogy globalizált világunkban

• egyrészt tényleg karnyújtásnyi közelségbe kerültek,
• másrészt egyre inkább „veszélyeztetik” a mi munkahelyeinket, hiszen ezrével váltanak a gyárak Európáról Ázsiára például,
• harmadrészt mi magunk, szakszervezeti aktivisták is azokban a ruhában járunk jórészt, amelyeket ők készítettek, csakhogy százszoros áron vettünk meg ahhoz képest, amennyi bért ők ezért kaptak.

Tényleg van, aki úgy gondolja, hogy a szakszervezetek dolga befejeződött, lehet más érdeklődési körök után nézni?

Nem vita tárgya ugyanakkor persze, hogy a szakszervezetek globálisan is elképesztően sokat vesztettek erejükből, egyúttal taglétszámukból. Érthető a pánik, hogy valamit tenni kell, és talán az is érthető, hogy ez a tenni akarás kitekint a civil- és a piaci szféra sikersztorijai felé. Csakhogy ez nem segít. A természetet megmenti ugyanis a GreenPeace és a WWF, a szolgáltatásokat pedig a szakszervezeteknél sokkal jobban és olcsóbban fogja mindig is közvetíteni az erre szakosodott világcég. De ez nem minden. Minden igyekezetünk és együttműködésünk ellenére sem fog a GreenPeace a halászok, vagy a WWF a nagyvárosi buszsofőrök munkahelyeiért kiállni velünk. Ahogyan – maradjunk a hazai példánál – a tízezres létszámú giga előfizetői flotta kedvéért sem fog a Vodafone szakszervezeti szervezőket beengedni a munkavállalói közé. Próbáltuk, tényleg nem.

Persze, a pálya széléről bekiabálni könnyű, de akkor mégis mi lehet a megoldás? Véleményem szerint jobban kell ragaszkodnunk a szakszervezetek eredeti, 200 évvel ezelőtti céljaihoz és eszközeihez, mint valaha. Nem szabad, hogy eltérítsenek a modern, globalizálódó világ csábításai. A cél ugyanis – ahogyan a probléma – ugyanaz, csak nagyobb lett a hadszíntér. Már nem egy gyárban kell megvédeni a munkásokat, nem egy gyárigazgatót kell megpuhítani, hanem globális, transznacionális vállalatokkal kell felvenni a harcot. Ehhez elengedhetetlen az idegennyelveket magabiztosan beszélő szakszervezeti vezetés, a hazai és nemzetközi jogban jártas szakértői gárda, és a legmodernebb kommunikációs ismeretekkel felvértezett szervezet. Az első kettő talán nem szorul magyarázatra, az utolsó viszont szintén hamar egyértelművé válik, ha észrevesszük, a modernkori szakszervezeti csatákat jórészt már a média világában és a virtuális térben kell megvívni. Ebben pedig a szakszervezetek hagyományosan a mindenkori múlt században élnek.

Na de honnan lesznek tagok? Hát, eredmény nélkül sehonnan. A szakszervezeteknek a jelenleg még éppen rendelkezésükre álló erőforrásaikkal most az asztalra kell csapniuk, különben – ahogyan ez sajnos igaz az elmúlt 10 évre nagyjából – semmilyen olyan eredményük nem lesz, amit fel tudnának mutatni a potenciális tagoknak. És persze ne feledkezzünk meg arról sem, hogy mára a tagszervezés lehetőségeiről szóló konferenciákon többen vesznek részt évente, mint ahányan valójában napi szinten kimennek a munkások közé, hogy meggyőzzék őket. Sajnos sok magyar (és európai) szakszervezeti tisztségviselő alig várja, hogy függetlenített legyen, és ne kelljen többé lemennie a munkások közé. Így viszont nehéz lesz őket meggyőzni arról, miért is fizessenek tagdíjat… (Kivételek persze szerencsére mindig vannak, jellemzően helyi szinten, ahol a szakszervezeti tisztségviselő nem teheti meg, hogy ne vegyüljön, mert a tagjai, a munkások 10 méterre dolgoznak tőle, és rögtön elkapják, ha valami nem úgy megy, ahogy kellene. Csakhogy éppen ez a szakszervezet típus van kihalóban.)

Mit kellene tehát tenni? Összefoglalni, mik azok a minimumok, amikből nem engedhetnek a szakszervezetek. És most könyörtelen leszek: a 8 óra munka, 8 óra pihenés, 8 óra szórakozás ma Magyarországon még mindig aktuális követelés! Nem kell tehát nagyon újat kitalálni… A magyarországi munkavállalók jelentős része vagy minimálbért keres, ami 20%-kal kevesebb a létminimumnál(!), vagy 12 órát dolgozik, esetleg dupla műszakot visz, hogy megkeresse a havi létminimumot. Ez a rögvalóság, nem az új iPhone 6S.

A teendő tehát szerintem teljesen világos. Kell néhány hiteles és karizmatikus vezető, egy erős - nemzetközi szinten is elismert - szakértői gárda, és meg kell húzni a határt, aminél nem adhatjuk lejjebb. Ó, és be kell szednünk a tagdíjat! Mert az önálló gazdálkodás lehetősége nélkül minden csak illúzió. Mindemellett újra fel kell fedeznünk a szervezés módszertanát, de nem konferenciákon, hanem munkahelyeken, utcákon, iskolákban. Aktuális még a kutatás, amely azt a sokkoló eredményt hozta, hogy 10 megkérdezettből, aki nem szakszervezeti tag, 8 azt felelte, soha senki nem kérdezte meg még tőle, be akar-e lépni.

És ott vannak a persze a KKV-k, és az atipikus foglalkoztatási formák, mint fő mumusai a szakszervezeti siránkozóknak. Ezzel őszintén mondom, nem látom hol a probléma. Ha a munkahelyükön nem lehet érdemben kollektíven tárgyalni értük, akkor ágazati szinten kell, vagy ha így sem megy (mert például nincs munkaadói partner), akkor országosan. Az előbbire remek példa a vendéglátó-ipari kiterjesztett kollektív szerződés, amely a legkisebb Laci-konyhára is vonatkozik. Az utóbbira pedig ott volnának a konföderációk ugye, amelyek egyenlő tárgyalópartnerei kellenének, hogy legyenek a kormánynak (az Mt. most is tesz különbséget bizonyos esetekben pl. az 50 főnél kevesebbet foglalkoztató munkahelyek és a nagyobbak között!)

Ehhez persze fel kell tudni nőni. És brutális őszinteséggel ismét: amíg a magyarországi szakszervezeti mozgalom összlétszáma lécet rezegtetve éri el az amúgy a Munka törvénykönyvében meghatározott, a munkahelyi szintű reprezentativitáshoz szükséges létszámot (10%), addig bármilyen kormánynak nehéz lesz partnerként tekintenie rá. Csak elrettentésül: a legutóbbi országos választásokon a kormányt adó párt 2,1 millió szavazatot kapott. Ez átszámolva, alsó hangon is 50%+1 fő szervezettséget kívánna a szakszervezetektől itthon, ami – tegyük szívünkre a kezünket – egy ideális világban amúgy elfogadható és fair volna…

FPJ