„Hogyan tovább szakszervezet?” címmel tartottak kerekasztal beszélgetést múlt héten Visegrádon a XII. Magyar Munkajogi Konferencián, ahol a munkavállalói érdekvédelem hazai és európai kilátásait taglalták a meghívott vendégek. A hozzászólók egyetértettek abban, hogy az európai szakszervezeti mozgalmak válságban vannak és arra is vállalkoztak, hogy felvázolják, milyen megoldásokkal újulhatnának meg ezek a munkavállalói szervezetek.

Több nemzetközi szakszervezet képviselőjével beszélgetve és tanulmányozva az erre vonatkozó szakirodalmat, azt mondhatjuk, hogy világszerte válságban van a szakszervezeti mozgalom, ugyanakkor a hazai szakemberekkel folytatott eszmecserékből az is kiderül, hogy komoly tudást és egyéb erőforrást is megmozgató lendület is van ezekben a mozgalmakban – kezdte vitaindító előadását dr. Kun Attila, a Károli Gáspár Református Egyetem Állam- és Jogtudományi Karának tanszékvezető docense.

Az elveszett paradicsom – lesújtó adatok

A szakszervezetek nemcsak Magyarországon, de Európában, vagy a világ többi pontján is elvesztették korábbi jelentőségüket, túljutottak a 50-es, 60-as évek aranykorán. Ennek több oka van az előadó szerint: átalakultak a gazdasági, társadalmi viszonyok, előtérbe került a szolgáltató szektor, az atipikus munkák, vagy a kkv-k is fokozatosan megjelentek a foglalkoztatásban és van egyfajta ideológiai ellenszél is a szakszervezetekkel szemben.

Ezt a hanyatlást az európai és hazai adatok is alátámasztják. A szakszervezeti szervezettségi adatok például azt mutatják, hogy általános csökkenő tendencia figyelhető meg az Európai Unióban és Magyarországon is. Nálunk a szakszervezeti szervezettség 10-12 százalékos, a versenyszférában ugyanez 4-5 százalék csupán. Ez kifejezetten alacsony érték dr. Kun Attila szerint és érdekes, hogy a sorban mögöttünk egy olyan, nagy szakszervezeti múlttal rendelkező ország is van, mint Franciaország. Ez nem azt jelenti, hogy a francia szakszervezetek gyengék, csupán azt, hogy a taglétszámuk viszonylag alacsony. Az adatok azt mutatják, hogy Európa többi részén a magyarországinál jobb a szervezettség, de az utóbbi években egy-két kivételtől eltekintve mindenhol folyamatos a csökkenés.

Ezzel részben összefüggő adat a kollektív szerződések lefedettségi aránya. A kollektív szerződések száma az EU 28 tagállamából 19-ben jelentősen csökkent 2000 és 2012 között, és csupán egy-két államban stagnált az adat. Az uniós átlag ebben a tekintetben 62 százalék, a magyarországi pedig valamivel több mint 33 százalék.

Hasonló csökkenés figyelhető meg a szakszervezeti működés egyik látványos megnyilvánulásában, a sztrájkok számában is. Ebben a tekintetben különösen rosszul áll Magyarország, ugyanis ez az adat az elmúlt években gyakorlatilag nem mérhető a hazai szakszervezetek esetében. Érdekesség, hogy Európában ugyanakkor (elsősorban Spanyolországban és Olaszországban) a válság idején volt egy megugrás a sztrájkok számában, illetve az is megfigyelhető volt, hogy egyre inkább szélesedik a repertoárja a különböző kollektív akcióknak.

Van-e fény az alagút végén?

A szakszervezeti válságból való kijutás kulcsa az előadó szerint az, hogy milyen revitalizációs megoldások lehetnek a problémára? A nemzetközi szakirodalom két nagy modellt nevez meg: az egyik, hogy a szakszervezetek szolgáltató funkcióját kellene erősíteni, a másik, angolszász modell szerint pedig a dinamikusan szervezkedő, civil mozgalmakkal összefogó, társadalomba kilépő aktív szakszervezeti magatartás lehet a jövő.

Ezeken kívül is vannak elméletileg lehetséges revitalizációs kísérletek, ilyen például az új célcsoportok, nők, fiatalok, egyetemisták, atipikus munkavállalók megszólítása, a munkavállalókon való túlterjeszkedés, a kkv-k bevonása, vagy éppen az online sztrájkok lehetősége.

A szakszervezeti válságból való kilábalás egyik irányára világíthat rá az Európai Szakszervezeti Intézet úgynevezett európai participációs indexe, amely azt vizsgálja, hogy a kollektív jogok milyen hatással vannak a gazdaság egészére. Az adatok alapján elmondható, hogy azok az országok, ahol magas ennek az indexnek az értéke, statisztikailag jobban teljesítenek az EU 2020-as célkitűzései tekintetében. Egyszerűsítve: ha a szakszervezetek erősek, az a gazdaságnak is jó – mondta az előadó.

Dr. Kun Attila szerint az is megfigyelhető, hogy a válság újfajta dinamikát termelt ki Európában a szakszervezeti mozgalmaknál, például új innovatív kollektív szerződéses megoldások jelentek meg, és egyfajta új partnerségi szellem alakult ki a szakszervezetek és a munkáltatók között. A pozitív fejlemények jele lehet például, hogy Németországban a legnagyobb szakszervezeti szövetség nyolc tagjából ötnél nőtt a taglétszám 2013-ban. Az előadó szerint elősegítheti a szakszervezetek fellendülését az a trend is, hogy a felülről, nemzetközi szintről induló nagy globális kollektív keretmegállapodások (multik és ágazati szakszervezeti szövetségek között kötött megállapodások) nagyon sokszor leszivárognak a nemzeti szakszervezetekhez és konkrét hatásokkal vannak azok működésére. A legtöbb kimutatás ebben pozitív tendenciákat lát. Új elemnek tekinthető, hogy ezek a megállapodások sok esetben civil szervezetekkel együttműködésben köttetnek.

Mi lesz a szakszervezetek jövője?

A szakszervezeti mozgalmak újraéledéséhez dr. Kun Attila szerint először is tisztázniuk kell néhány alapvető kérdést. Az első és legfontosabb, hogy pontosan kit is képviseljen a szakszervezet, a belső munkavállalókat alapvetően, vagy egy általánosabb szerepben a gyengék védelmezője legyen, azaz mindenkié, aki valamilyen formában problémával néz szembe a munkaerőpiacon?  

A másik nagy kérdés, hogy az állam, a jogalkotó legyen-e az elsődleges célpontja a szakszervezetek működésének, - ahogy egyébként ez Magyarországon is van – vagy pedig a munkáltató?

Szintén konfliktusnak számít a jelen helyzetben, hogy a szakszervezetek megmaradnak-e az intézményi bürokrácia keretein belül és egyfajta befelé forduló magatartást tanúsítanak, vagy pedig kilépnek a komfortzónájukból, a vállalaton kifelé is tekintenek, közösséget építenek, civil szervezetekkel tartják a kapcsolatot és egyéb akciókat szerveznek? dr. Kun Attila ez utóbbival kapcsolatban az amszterdami Schipol repülőtér takarítószemélyzete által néhány éve szervezett többnapos kollektív akciót említette meg, ahol a sztrájkban résztvevők 90 százaléka nem munkavállaló volt, hanem különböző szerződéses-, vagy alvállalkozói megoldásokkal dolgoztak a repülőtéren. A sztrájkot civil szervezetek kezdeményezték, a szakszervezetek csak később csatlakoztak rá, mégis ez az akció volt 1930 óta a legsikeresebb sztrájkmegmozdulás Hollandiában.

Az utolsó dilemma pedig, hogy mire fókuszáljanak a szakszervezetek? Jogi eszközök kiaknázására, vagy a mozgósításra, aktivizmusra, láthatóságra, identitás képzésre? A docens szerint az átlagembert kevésbé érdekli, ha mondjuk egy szakszervezet a Munka Törvénykönyve vitája alkalmával így vagy úgy megnyilvánul. Ezek természetesen fontos kérdések a szakszervezetek működése szempontjából, de nem ennek kell lennie a prioritásnak, mert nem éri el az üzenet a tagságot. Vannak ugyanakkor itthon is példák a látványosabb akciókra, például a fekete ruhás nővérek esete a közelmúltban.  Dr. Kun Attila egy kanadai kutató, a szakszervezetek jövőjéről tartott konferencián elhangzott kijelentésével zárta vitaindító előadását, amely szerint ha a munkavállalói hang eltűnik a munka világából, akkor a munkajogban a kikényszerítés egyszerűen nem működik az egyik alappillér hiánya miatt.

Hiányzik az alkalmazkodás képessége

Neumann László, az MTA Politikatudományi Intézetének kutatója szerint a hazai szakszervezeteknek egészen más önképe van, mint amit a kutatók, vagy a munkaadók látnak. A revitalizációval kapcsolatban megemlítette, hogy amikor a nyugatiak ennek szükségszerűségéről beszélnek, akkor az 50-es, 60-as évek erős szakszervezeteiről beszélnek, amelyek valóban képesek voltak arra, hogy az üzleti döntéseket befolyásolják. Az a probléma, hogy nálunk ilyen nem volt, mondta a kutató, ezért Magyarországon nem lehet arról beszélni, hogy elveszett a szakszervezeti befolyás a munkahelyeken, hanem gyakorlatilag a rendszerváltástól kellett újraépíteni a szakszervezeteket és jelenleg is ez a feladat.

Neumann László szerint a magyarországi szakszervezetek szervezkedése, legalábbis az angolszász világban meglévő szinten, nem létezik, ehelyett még mindig inkább a szolgáltatásokban gondolkodnak. A hazai szakszervezeti mozgalomnak tehát ki kellene találnia azt a megújulási modellt, amely működőképesen alkalmazkodik a gazdasági és munkaerő-piaci helyzethez.  

Világszerte probléma például a fiatalok beszervezése a szakszervezetekbe. Egyes európai országokban, Németországban, Ausztriában ez, a megújulás szempontjából nélkülözhetetlen elem kiválóan működik a kutató szerint. Azért képesek erre, mert alkalmazkodtak ahhoz a változáshoz, ami a fiatalok munkaerőpiacra kerülésével bekövetkezett. A német szakszervezetek már az egyetemeken, főiskolákon megtalálják a fiatalokat, szolgáltatást nyújtani nekik és képesek a felsőoktatáson kívüli munkavállalók szervezésére is. Neumann László szerint ez az alkalmazkodási képesség hiányzik a magyar szakszervezeteknél.

Szervezkedés és erő

Pataky Péter, az MSZOSZ volt elnöke szerint részben jogosak az előadók által megnevezett kritikák a magyar szakszervezetek helyzetét illetően, de sok elemet másképpen lát, mint a többi felszólaló.

Szerinte a bevezetésben elhangzott adatok ugyan helyesek, de az adatok mögül hiányzik, hogy milyen társadalmi és politikai helyzetben és intézményes kultúrában működtek az adott szakszervezetek. A szervezettségi adatokat vizsgálva például nem szabad elfelejteni, hogy azokban a skandináv országokban, ahol még a válság után is 60 százalék körüli volt a szervezettség, ott a 20-as évektől a 21. századig erős szociáldemokrata állam működött, erős szimbiózisban a szakszervezetekkel. Finnországban például a teljes munkaerő-piaci intézményrendszer a szakszervezet kezében van. Ha itt valaki munkanélküli lesz, akkor először a szakszervezetekhez kell fordulnia, hogy állást találjon, támogatást, segélyt kapjon. Azzal ugyanakkor egyetértett Pataky Péter, hogy az ehhez hasonló példák önmagukban a hanyatló tendenciát nem változtatják meg.

Az MSZOSZ volt elnöke a magyarországi helyzetről szólva elmondta: a magyar szakszervezeti mozgalom egyik legnagyobb hibája, hogy az elmúlt 25 évben jelentős része a szervezeteknek úgy működik, mintha nem változott volna időközben a világ. Márpedig átalakult a gazdaság teljes szerkezete, tulajdonilag és intézményileg is, a munkaerőpiac nagy része (74-75 százaléka) mikro- és kisvállalkozóknál foglalkoztatott munkavállalókat jelent, ami nemcsak nálunk, de a világ minden pontján gond a szakszervezeteknek. Másik nagy probléma, hogy a magyar szakszervezetek többsége egyszerűen bennragadt a munkahelyen és képtelen kilépni onnan, másokat megszólítani. Ebből a bennragadásból pedig az következik, hogy dr. Kun Attila felvetése alapján ma a magyar szakszervezetek kizárólag a belső - cégen belüli – munkavállalókat képviselik.   

Pataky Péter szerint elsősorban az ágazati vezetőknek kellene kicsit másképp gondolkodniuk, de igaz ez a munkahelyi szakszervezeti tisztségviselőkre is, akik az előadó szerint jelenleg csupán a kerítésig látnak, a vállalaton kívüli potenciális tagokat képtelenek megszólítani. Pedig az elesettek védelme alapvető szakszervezeti érték, mióta ilyen mozgalmak léteznek. Épp ezért nagy kérdés ma Magyarországon, hogy a szakszervezetek felvállalják-e, hogy elit munkásszervezetek lesznek, vagy valamiféleképpen nyitnak kifelé is – tette hozzá Pataky Péter.

Probléma az is, hogy ma Magyarországon nincs ágazati egyeztetés, annak ellenére, hogy létezik ágazati párbeszédbizottságokról szóló törvény. Hiányzik a munkáltatók és a szakszervezetek közötti  megállapodás az adott ágazat foglalkoztatási viszonyairól és a jövedelmekről is. Ma Magyarországon működő, kiterjesztett ágazati kollektív szerződés összesen kettő van.

Pataky Péter szerint kellenek jól működő szakszervezetek Magyarországon és nem csak a szervezetek saját érdekei miatt, hanem azért is, hogy megszólaljon a már korábban említett kollektív munkavállalói hang. Az előadó meggyőződése – amit egyébként a statisztikák is mutatnak - , hogy azok a gazdaságok hatékonyak, ahol létezik a munkáltatók és a szakszervezetek közötti  párbeszéd. A párbeszédre való képesség az előadó szerint nem elsősorban jogszabályi, hanem kulturális kérdés, ugyanakkor elemi gazdasági érdek is egyben. Erre vonatkozóan léteznek vállalati  statisztikák is, amelyek szerint az együttműködésre, párbeszédre hajlandó cégek hatékonyabban működnek. Ehhez képest ma Magyarországon a hatalom kultúrája uralkodik, a párbeszéd pedig nem működik sem munkavállalói, sem munkáltatói oldalról – véli az MSZOSZ volt elnöke.

A kollektív szerződésekkel kapcsolatban Pataky Péter elmondta, hogy a Munka Törvénykönyve megalkotásakor heves viták voltak a témában. Az egyik vitában elhangzott, hogy az Mt. törekszik egy modellszerű struktúrára, ami elmozdul a kontraktuális rendszer felé, vagyis, hogy a törvény lehetőleg legyen kógensebb, kevesebb szabályt alkalmazzon és a megállapodások szabályozzák igazán a munkaviszonyokat. Ezzel az elgondolással ért egyet Pataky Péter is, aki szerint nincs olyan központi szabályozás, ami az életet le tudná követni, s már ebből az elvből kiindulva is következik, hogy a megállapodásos rendszernek hangsúlyosnak kell lennie. Nagy kérdés, hogy ha egy ilyen modell felé szeretnénk elindulni, akkor a törvény miért gyengíti meg az egyik felet – tette fel a kérdést az előadó.

Ha a megállapodásokra fektetnénk a hangsúlyt és az említett párbeszédbizottságokra még költségvetési pénzek is jutnak, akkor talán célszerű lenne csak azoknak a bizottságoknak pénzt adni, amelyek összehoznak egy megállapodást, hiszen maga az intézmény erre jött létre. A magyar állam ugyanakkor semmilyen módon nem ösztönzi, hogy ezek a megállapodások létrejöjjenek – tette hozzá.

A kollektív megállapodások hiányának ezen felül az is oka Pataky Péter szerint, hogy a szakszervezeteknek nincsenek meg a megfelelő partnereik a munkáltatók oldaláról és nincsenek megállapodásra felhatalmazott munkáltatói szervezetek sem.

A megújulás kérdésében Pataky Péter szerint a szervezkedő szakszervezeti modellé a jövő, ez az egyetlen út ma Magyarországon a munkavállalói érdekképviseletek előtt. A szolgáltató szakszervezet Magyarországon sajnálatos módon abban az értelemben megvalósult, hogy egyfajta piaci viszony alakult ki a tagság és a szakszervezetek között. A tag befizeti a tagdíjat, amiért a szakszervezet szolgáltat valamit. Ezzel gyakorlatilag a szakszervezet azon alapgondolata sérül, hogy együtt, közösen érjünk el valamit. Pataky Péter szerint a magyar szakszervezetek történetük során legtöbbször jogi eszközökkel akarnak elérni olyan ügyeket, amelyeket mozgósítással, erővel kellene végigvinni.

Fekete jelen, fekete jövő

A magyarországi szakszervezetek jövőjével kapcsolatban kétségeinek adott hangot dr. Rolek Ferenc, a Magyar Munkaadók és Gyáriparosok Szövetségének alelnöke, aki nemcsak a szakszervezetek jelenét, de jövőjüket is sötéten látja. Az előadó szerint ma Magyarországon a szakszervezetek identitási válságban vannak és nem találják helyüket. A mostani bipoláris magyar gazdaságban vannak egyfelől a nagy multicégek, amelyek olyan modellben működnek, hogy a munkavállalók nemcsak a szakszervezetekhez, hanem például a HR-osztályokhoz is fordulhatnak ügyes-bajos dolgaikkal, ezért a munkavállalói érdekképviseletek veszítenek jelentőségükből ezeknél a cégeknél, sok esetben diszfunkcionálissá válik a működésük.  A kisebb vállalkozásoknál pedig az a probléma, hogy a szakszervezetek nincsenek jelen ezeknek a cégeknek az életében és úgy tűnik, nem is akarnak megjelenni ezen a területen, nem keresik az itteni munkavállalókkal a kapcsolatot.

dr. Rolek Ferenc szerint a kiút az lehetne, hogy a szakszervezeteknek teljesen ki kell lépniük a jelenlegi állapotukból, mert különben annyi lesz a szerepük, mint a középkorban a céheknek: fontosak voltak egy adott pillanatban, de idővel kiment a lábuk alól a talaj. Az előadó több kivezető utat is lát a szakszervezeti a válságból: az aktívabb szervezkedés, vagy más típusú partnerek, szövetségek keresése.

Ehhez hozzájárul, hogy Magyarországon a szervezkedésben és a tagsági létszámban is gyengék a szakszervezetek, nincsenek partnerek, a munkáltatói szövetségek elégtelenül működnek és az emberek többségét ez az egész probléma egyáltalán nem érdekli. A szakszervezeti mozgalmak túléléséhez erőteljes megújulás és nagyon határozott szakszervezeti és munkavállalói aktivitás kell – zárta előadását dr. Rolek Ferenc.  

Forrás: http://www.munkajog.hu/rovatok/munkahely/eljohet-e-a-szakszervezeti-reneszansz